2011 február 13. | Szerző: babóca

                                                            Megbocsátásra várva

 

Nem tudom pontosan, mikor lett az élet szürke, ködös, bizonytalan, napfény és remény nélküli.

A buszon ülve derengtek fel képek, gyerekkoromból, gimnáziumi éveimből, meglepően színpompás vidám képekben. Akkor jöttem rá, amit élek élet, észrevétlenül lett olyan, mint egy tűzben megfonnyadt film, gyűrött, összemosódott, összeégett. Ekkor tudatosult bennem igazán, mennyi mindent vitt is magával Anyu.

A mára szétszéledt család összetartó erejét, a kilátástalan helyzetek optimizmusát, és a határtalan mindent átható szeretetét.

Sötétben tapogatózom, próbálom fenntartani, ami utána maradt. Könyvét, mint egy talizmánt hurcolom magammal. Gyerekesen hiszem így velem van.

Küzdeni, előre jutni próbálok, de a falak, amiknek ütközöm, nem engednek, az ajtók becsukódnak. Egyedül vagyok.

Kilátástalan harc, szemétbe dobott pénz. Elkeseredett küzdelem a házért, melyben felnőttem, s mely utolsó kézzelfogható emléke Anyunak.

Mégis sokszor rútul magára hagyom, megcsalom azzal, ahol érzem, még van élet. Mint egy hajléktalan, koldus menekülök, esedezem egy kis szeretetért, melegségért. Keresem azt, amit Anyu elvitt, reménytelenül hajszolom, gyerekesen remélem, de legbelül tudom, már késő.

Lelkiismeretem gyötör, nap, mint nap, ostorozom magam, talán meg is érdemlem. Cserbenhagytam, mikor szüksége volt rám, szeretetre, megértésre vágyott és én elfordultam, kiabáltam helyette. Kristálytiszta kép, el nem múló, az arcáról, az arcról, mely könyörgően, esedezve beszélt arról, baj van, nem tud élni így, én meg ölelés, puszilgatás helyett, ráförmedtem. Kértem szedje össze magát, hiszen erős ő, hittem én.  Az a szomorú, meg nem értett arca, a kórház falai között megfakult mosolya, reményvesztett, szeretetért esdeklő tekintete, madár teste ott akkor örökre bevésődött, de csak most tudatosult.

A mi lett volna ha, minden napos kérdés, felesleges tudom, de a lelkiismeret makacsul dolgozik.

Nyugtatom magam jobb neki, már nem fáj, már nem kell szenvedni, de legbelül érzem a felelősség, hogy elment részben az enyém. Leszegett fejjel, az utolsó emlékekkel a fejemben járkálok, megbocsájtást remélve nap, mint nap.

Folynak a könnyeim, magamat siratom. Önző módon vágyom, a feltétel nélküli, határtalan szeretetére, ölelésére, amit csak Ő tudott megadni.

Kezdek megnyugodni, rohanok tovább a nappal, intézem az ügyeimet, próbálok élni úgy ahogy. De az érzés, az a súlyos felelősség nem hagy el, lelkem mélyét nyomja, hol iszonyatosan, hol épphogy csak. De mindig velem marad.

Távolból ölelés, bíztatás érződik, ajándékként kapott család, egy csodálatos társ kinek szeretete oldja magányomat. Szeretete olyan, mint anyu utolsó ajándéka. Önzetlen és időt, teret átívelő.

Hogy megérdemlem e, nem tudom, de bízom benne, egyszer meghálálhatom.

Életemet, úgy élem, kapcsolataimat úgy alakítom, hogy amit neki nem adhattam meg azt, ahogy tudom, törlesszem, hogy ha majd egyszer találkozunk, felemelhessem a fejem.